Szerdán hétfőhöz hasonlóan az óracsörgés előtt ébredtem. Volt némi emlékem arról, hogy a fejünk feletti tetőablakon kopog az eső, de amikor felkeltem, csak egy kósza autó kanyarodását hallottam. Első program pár percnyi khm... trónolás, olvasással egybekötve. Annyira már rutinos vagyok, hogy tudjam, mit kell tennem indulás előtt, ráadásul így adok magamnak időt a felébredésre. A ProCycling legutóbbi száma volt soron, egy cikk Taylor Phinney-ről, akit Lance Armstrong lehetséges utódjának tekintenek.
Öltözés, mellkasi öv-nedvesítés, karmelegítő felhúzás (rövid idő alatt kedvencemmé vált ez a praktikus ruhadarab), aztán indulás. Egy kilométernyi bemelegítőszakasz után jött az első nagy emelkedő, szép új házakkal. Egy darabig nem jártam erre és ezalatt a lakók autóállománya jórészt kicserélődött, választásukban szembetűnő volt a márkahűség. [tudom, hogy ostobaság, de fél hatkor ilyen agyfunkcióra vagyok képes]
Dombtető, szusszanás, szem és fülek élesítése a következő egy kilométerre: az egyik zártkertnél rossz a kerítés és mogorva a kutya. A bevált módszer (az állat fel fordulás, tapsolás és emelt hangú rendreutasítás) hat nála, de ha észrevétlenül megközelíti a bokámat, akkor már nincs időm alkalmazni. Végül nem találkozunk, talán még alszik.
Innentől kezdődött a félálom-futás. Először Hétrét-zene lazított el, aztán egy Iron Maiden-koncertfelvétel. Ez utóbbi ugyan nem kifejezetten számít andalító muzsikának, a megszokott akkordok segítettek hosszú percekre teljesen kizárni a külvilágot.
Az útvonalon vannak kockázatos szakaszok. A munkahely előtti szakasz a reggeli műszakkezdésre érkező autókkal és buszokkal, a kivilágítatlan útszakasz a botfai kereszteződésig... ezekre tisztán emlékszem. Az Karácsony-hegyi emelkedő első felére is. A pihenős szakasz után viszont kimaradt a legkeményebb szakasz. Ennek ellenéri nyilván erősen megfutottam, mert a maximális pulzus 93% lett. Vigyoroghatnék napestig ennek örömére, de a zsibbadó combok és sajgó tüdő élménye mellett előbb balra az olajfinomító és a déli városrész, majd a keleti bevásárlóközpont fényei is kimaradtak.
Ahogy a Bozsokba vezető, a fakoronáktól a hajnali derengésben is éjsötét lejtőn flashback-em volt. Bő egy éve volt egy kellemetlen időszakom, akkor nem a jóleső fáradtság, jobb állóképesség vagy a kissé ráncosan is vonzó, cserzett bőrű kalandor imiidzs érdekében futottam, hanem hogy nyugalmat leljek. Most sokkal egyszerűbb a dolgom, bárminek tudok örülni, mondjuk annak, hogy a 12 km-es távot 59 perc alatt teljesítettem. A maradék 5 kilométeren már nincs nagyobb emelkedő, úgyhogy szinte biztos az 1:25-ön belüli idő.
A parkerdőben már teljesen világos van, a felüljáró almafájáról az összes gyümölcs lehullott, kerülgetni kell a reggeli harmattól fényes, piros almákat. A sportcsarnok előtti lámpa zöldjét még az utolsó pillanatban elkapom. Öt másodpercre meg kellene állnom a sarkon, hogy a következő is váltson, de tudom, hogy már sehonnan sem jöhet autó. A felezővonaltól már nem vagyok szabálysértő, a körforgalomnál lassít egy autó, hogy nekem ne kelljen (annyi rendes ember van a városban...), a színháznál két lépésből megmászom az öt lépcsőfokot, három sarok és már itthon is vagyok. 1:22:35, 85%-os pulzusátlaggal. 6 óra 45 perc, indulhat a nap...
