A vidéki élet örömeihez tartozik az őszi futó- és duatlonszezon kezdetével egy időszakra eső betakarítás. A kisebb munkákat maguk megoldják a szülők, de a szőlőszüret és kukoricaszedés nagy családi program. Korábban úgy tűnt, hogy ennek esik áldozatul a piliscsabai terepduatlon debütálásom, de aztán az esős idő miatt előrehozott szüret szabaddá tette ezt a szombatot.
Az idő: semmi különös, nem esik, talán ez a legpozitívabb, amit el lehet mondani róla. Hideg van és fúj a szél, a rövidnadrág és rövidujjú futópóló talán nem a legjobb választás, de ha nem is vagyok kemény, legalább annak mutatom magam. Elsőként depózom be a kerékpárt, aztán dideregve tartom szemmel, miközben a terepfutók első köreit fotózom. Egy idő után visszamegyek az autóba melegedni és 10 perccel a rajt előtt térek vissza a versenyközpontba. Először nem látok mást, aki rövidben készülne a megmérettetésre, de aztán megérkeznek a profik, triatlontrikóban... na, ők TÉNYLEG kemények.
A rajt 5 percet késik egy neves versenyző késése miatt. Mivel nem vagyok ismerős triatlon-körökben, nem ismerem, de komoly indulónak tűnik. Elrajtolunk és szinte azonnal a mezőny második felében találom magam. A pulzus rendben van (90%+), de nem haladok jobban, mint a többiek - ez elég lehangoló, tekintve azt, hogy a futás az erősebbik (... vagyis inkább kevésbé gyenge) számom. Az első kilométer után már nem okoz problémát a magas pulzus, az adrenalin elnyomja a jeleket, még a szédülést is. Egy gepárdos pólós hölgy mögött futok és gondolkozom, hogy megelőzzem az emelkedőn, rápillantok az órára, ami 99%-os pulzust mutat. Úgy döntök, hogy most nincs itt az ideje a tempó fokozásának.
Hosszú, meredek emelkedő következik, sokan sétálnak, jópárukat meg is előzöm. Távolabb megpillantom Dósa Esztert, aki MTB Magyar Bajnok és multisport eseményeken is gyakran résztvesz. Lejtő jön, ahol az átlagnál gyorsabb vagyok, utol is érem őt és egy szokásos "Hajrá"-val buzdítom, miközben megelőzöm. Váratlanul kedvesen válaszol (ő nem a tizenikszedik helyért küzd, mint én, hanem az elsőségért, ezért nem vártam el tőle, hogy energiát fordítson a válaszadásra), én pedig egy kellemes élménnyel gazdagabban futok tovább.
A tizedik hely környékén érek a váltóterületre, az elvártnál kicsit kevesebbet bénázok az átöltözésnél és már pattanok is fel a kerékpárra. Egy mély betonvályúvá alakul az ösvény, ahol beragad az előttem levő, én pár másodpercig várok, aztán amikor látom, hogy nem nagyon tudja, hogy birkózzon meg helyzettel, futva/tolva megelőzöm a mélyedés szélén és a következő kerítésnél megyek bele a nyomvályúba. Ezután egy szűk alagút következik, majd egy közepesen meredek emelkedő, ahol végig tolom a kerékpárt. Lassan váltanom kellene, a futószakasz már elmúlt!
Tekerek, hol ülve, hol kiállva. Az egysebességes montival lassabb vagyok a többieknél, nincs választási lehetőségem, ráadásul a gyári áttétel igazából a Dunántúli-dombságban optimális, a Pilis hosszú, meredek emelkedőihez túl kemény. Illetve én vagyok gyenge...
Egy srác megelőz egy lejtő végén, aztán éles balkanyar és emelkedő. Ő visszavált, én pedig kiállok a nyeregből és nyomom. Udvariasan megkérem, hogy ha lehet, menjen kicsit gyorsabban, mert nem tudok túl lassan menni (illetve igem de akkor már tolom...). Beszélgetünk kicsit a bringámról, keménynek tart, hogy váltó nélkül vállaltam... még egy srác csatlakozik a "bolyhoz", ő sem hagyja szó nélkül a kerékpárt. Az emelkedő közben még mindig tart, egy kicsit meredekebbé is válik. Rá sem merek pillantani a pulzusmérőre, csak az tart vissza attól, hogy beleboruljak az árokba, hogy megmutassam nekik: a választott hardver alkalmas a feladatra. Végre felérünk a dombtetőre, ők elhúznak tőlem, nekem pedig mindkét vádlim begörcsöl. Próbálkozom nyújtani, de nem sokat tudok tenni vele. Tolom egy kicsit a kerékpárt, aztán felszállok rá, amint pedáloznék, újra görcsöl. Pár lépésnyi séta, újra próbálom. Még mindig görcsöl, de már nem érdekel. Fáj, de valamennyire tudok haladni és jön a pihentető lejtő. Egy kanyar után letörés, elég veszélyes, ott is van egy katasztrófafotós, de velem nincs szerencséje, nem esem el.
A második körre fáradtabban, de tapasztaltabban megyek ki. A hosszú emelkedőt nem tekerem ki végig, ezért nem görcsöl be a lábam, és mivel a gyorsabb kerekesek már korábban leelőztek, kevéssé érzem magam akadálynak a pályán. A depóba 1:30 elteltével érkezem vissza, ami az 1 órás tervhez képest tragikus - igazából nem én voltam nagyon rossz, hanem a terv irreálisan ambíciózus. A futócipővel bénázom egy kicsit, aztán futok... futnék, ha vinnének a lábaim, de csak a pulzus magas, a tempó kifejezetten alacsony. Érzem, hogy nem lesz egyszerű ez a 7 km... A közelben sehol senki, gondolataimba merülhetek az első, már ismert szakaszon. 1:55-nél kezdtem a futást, az első szakasz alapján 45 perc közepesen ambíciózus terv az utolsó szakaszra... 90-93% között futok, nem kellemes, de minden lépéssel közelebb vagyok a célhoz. Egy szakaszon keresztbedőlt fák és extrém meredek emelkedő van, itt sétálok, máshol ahol bírom, futok. Megelőz egy váltós srác és megelőzök egy (mint később kiderül, szintén) váltós hölgyet. Egy 50-es futó a céltól 1 km-re szinte állva hagy, esélytelen, hogy felvegyem a tempóját. A befutó előtt még sprintelek egyet és 2:39:40 alatt befejezem a versenyt, a férfiak között abszolútban a 19. helyen (36 indulóból).
A verseny nagyon kemény volt. Indultam már duatlonon, de azok rövidebbek voltak, alig némi szintkülönbséggel. Ennyi volt bennem, talán egy könnyebb áttétellel hatékonyabb lett volna a kerékpározásom. A terepfutócipőmet frissen vásároltam és a verseny előtt csak addig volt a lábamon, amíg a fűzőt beállítottam, ennek ellenére minden rendben volt vele. Könnyen fel- és le tudtam venni, tartotta a lábfejem és nem csúszkált az ösvényeken. Az indulók itt általában komolyabban veszik a versenyt, mint a tömegfutórendezvények és kerékpáros maratonok indulói, de a kedves szóra mindenki hasonlóval válaszolt.